Évtizedeken át azt hittük, az országot kifosztó vadkapitalizmus Németh Miklós kormányzása alatt, a nyolcvanas évek végén kezdõdött. Borvendég Zsuzsanna történész Az „impexek” kora címû könyvébõl kiderül, a pénzszivattyúkat már az ötvenes években beüzemelték. A hetvenes-nyolcvanas években pedig csúcsra járatták az ország kirablását. Borvendég Zsuzsannával, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatójával beszélgettünk.


– Évtizedekig azt tanították nekünk, hogy a rendszerváltás idejére felhalmozott államadósság azért duzzadt hatalmasra, mert a magyar lakosság túlságosan sokat fogyasztott. Ennek a dõzsölésnek az árát pedig a versenyképtelen gazdaság nem tudta kitermelni. Az ön könyve ellentmond ennek az állításnak.

– Vissza kell mennünk az idõben, hogy a folyamatokat megértsük. A kommunisták nyílt hatalomátvétele után 1949-50-ben a külkereskedelmet államosították. Ekkor jöttek létre az elsõ impexek, vagyis azok az import-export vállalatok, amelyek monopoljogot nyertek a termékek külföldi értékesítésére és a termeléshez szükséges berendezések és nyersanyagok behozatalára. Ezzel párhuzamosan a termelõ vállalatoktól megvonták a külkereskedelmi jogot, és csak az õket képviselõ külkereskedelmi cégen keresztül adhattak el, amelyeknek természetesen nem voltak termelési költségeik, így óriási profitot tudtak felhalmozni. Ám azt nem szabályozták, hogy ezt a profitot miként kell visszaforgatni a gazdaságba.


– A termelõ vállalatok nem részesültek a munkájuk hasznából?

– Évtizedekig azt a hiedelmet sulykolták, hogy a tervutasításos rendszer miatt versenyképtelenek a hazai vállalatok. Eladhatatlan selejtet termelnek, sõt olyan termékeket gyártanak, amelyeket egyáltalán nem igényel a piac. Ez nyilván igaz volt egyes ágazatokban, de összességében hazug állítás volt. Gondoljunk csak a Ganz-Mávagra, az Ikarus buszokra, az Egyesült Izzóra, késõbb a Videotonra, hogy csak néhányat említsek. Ezek a cégek a kommunizmus évtizedeiben végig versenyképesek voltak. Ám mert a profit nem ezeknél a vállalatoknál landolt, az a megdöbbentõ helyzet alakult ki a hatvanas évek elejére, hogy a külkereskedelmi cégeknél óriási vagyonok halmozódtak fel, miközben a termelõ cégeknek semmi sem jutott. A nyomon követhetõ bevételek mellett nagy összegû korrupciós pénzek is befolytak.


– Hogyan?

– Mint mondtam, a nyersanyagok és gépek vásárlását is az impexek intézték. Az üzletkötéseiket azonban gyakran nem az észszerûség diktálta, hanem a nyugati vállalatok által kínált korrupciós pénzek. A keleti blokk országai vonzó piacot jelentettek a nyugati, különösen a német vállalkozások számára. A franciák és a britek teríthették a termékeiket a volt gyarmati területeiken, de az NSZK nem rendelkezett ilyenekkel. A számukra kedvezõ vásárlási döntések érdekében jelentõs összegekkel korrumpálták a külkereskedõket, így az elavult vagy leselejtezett áruikat is teríthették nálunk.


– A termelõ vállalatok tûrték ezt?

– A hatvanas évek közepére kialakult egy nagyon erõs iparvállalati lobbi, amely jelentõs érdekérvényesítõ erõvel rendelkezett, akár a politikai döntéshozatalba is bele tudott szólni. Ez a csoport komoly küzdelmeket folytatott azért, hogy a cégek visszakapják a külkereskedelmi jogot. Arról viszont nem szokás beszélni, hogy velük szemben volt egy úgynevezett külkerlobbi, amelynek ez nem állt érdekében. Az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetése után is csak néhány iparvállalatnak sikerült kivívnia, hogy önállóan kereskedhessen, de az áruforgalom hetven százaléka egészen a nyolcvanas évek végéig továbbra is külkereskedelmi vállalatok kezében maradt. Természetesen voltak próbálkozások arra, hogy visszaszorítsák e cégeket. Különadókkal, exportkorlátozásokkal igyekezett elérni a politika, hogy ha nem is lehet visszacsorgatni a termelõ vállalatokhoz a profit legalább egy részét, de legalább valamennyi pénzt visszaforgassanak a népgazdaságba. Ez azonban szintén nem állt érdekében a külkerlobbinak. Megkezdõdött annak elõkészítése, hogy a profitot és a vagyonokat a lehetõ legsimábban kivigyék az országból.


– Milyen cégek alkották ezt az érdekcsoportot?

– Több mint ötven kisebb-nagyobb cégrõl beszélünk. Gyakorlatilag lefedték az egész gazdaságot. A vegyipart uralta például a Chemolimpex, az élõállat- és húsexport fölött diszponált a Terimpex, a fém- és acéltermékek forgalmazását a Metalimpex végezte. A nagyok közé tartoztak azok a vállalatok, amelyek a katonai célú alkatrészekkel is kereskedtek, mint például a Technoimpex, az Elektroimpex. Késõbb ez utóbbi hozta be az országba a mikrochipeket. A legnagyobbak közé tartozott a Mineralimpex, amely a nyersanyag-forgalmazást, például a kõolaj-kereskedelmet tartotta az ellenõrzése alatt.


– Hogyan kapcsolódtak e folyamatokhoz a titkosszolgálatok?

– A külkereskedelem egy diktatúrában nagyon érzékeny terület, hiszen az ügyletekbõl nem lehet kikapcsolni a nyugati országokkal való kapcsolattartást. A szovjet típusú rendszerekben ezért az elsõ pillanattól kezdve titkosszolgálati ellenõrzés alatt állt, hiszen a kétpólusú világrend viszonyai között a kereskedelmi kapcsolatok egyúttal kiváló behatolási csatornákat jelentettek a keleti és a nyugati titkosszolgálatok számára egyaránt. A klasszikus hírszerzési, kémelhárítási feladatokat ellátó szervezeteket persze nem szabad összekeverni a politikai rendõrséggel! A rendszerváltás után és idõrõl idõre azóta is bedobják ugyan gumicsontként az ügynökkérdést, a besúgói listákat, ezzel elterelve a figyelmet a III/I. és a III/II., klasszikus hírszerzõi tevékenységet folytató fõcsoportfõnökségekrõl és a katonai titkosszolgálat tevékenységérõl. Róluk egyelõre szinte semmit nem tudunk, pedig a szerepük rendkívül fontos.


– A történészek eddig azt mondták, hogy a keleti blokkon belül a magyar hírszerzésnek nem volt fontos szerepe azokban az évtizedekben.

– Éppen az anyagok titkosítása miatt a történészeknek eddig nem volt igazán rálátásuk e területre. Ezért alakulhatott ki az a közvélekedés, hogy a magyar hírszerzésnek csak a Vatikán és a magyar emigráció megfigyelésében jutott szerep. Ez azonban nem igaz. Legalább két olyan terület akadt, amelyben a magyar titkosszolgálatok kiemelkedõ tevékenységet folytattak. Ezek egyike a Nyugat semlegesítése volt újságírók felhasználásával, vagyis a befolyásolási politikával. A nyolcvanas évek közepére nem létezett olyan valamirevaló nemzetközi újságíró-szervezet, amelyben ne töltöttek volna be vezetõ pozíciókat magyar újságírók – voltaképpen KGB-s akciók részeként. A másik rendkívül fontos és a magyar szolgálatok számára sikeres terület a mûszaki-tudományos hírszerzés volt, ami éppen a külkereskedelmi vállalatokon és kirendeltségeiken keresztül folyt.


– Ez nyilván nem kerülte el a nyugati hírszerzõk figyelmét sem.

– Az ötvenes évek közepétõl a keleti és a nyugati tömb már nem a harmadik világháborúra készült, sokkal inkább a tudományos-technikai forradalom vált a verseny fõ tárgyává. Kezdetben az ûrtechnológia révén a Szovjetunió fölényben volt, de nem rendelkezett elég erõforrással ahhoz, hogy az elõnyét meg is tartsa. Rákényszerült arra, hogy nyugatról szerezze be az új technológiákat. Ebben a KGB mellett szerepe volt a Stasinak, a Securitaténak és a magyar titkosszolgálatoknak is. A magyarok pozícióit azonban megerõsítette, hogy a nyugatiak szívesebben tárgyaltak a mi külkereskedõinkkel, hiszen ötvenhatnak és a befolyásolási munkának köszönhetõen a Nyugat szemében szalonképesebbnek tûnt Magyarország, mint a többi szatellitállam. Ezt a szovjet titkos­szolgálat ki is akarta használni. Mindennek köszönhetõen a hetvenes évek közepére Magyarország abba a helyzetbe került, hogy a legérzékenyebb árucikkeket is behozza azon idõszakban, amikor a COCOM-listán szereplõ termékek embargó alatt álltak, vagyis látszólag elérhetetlenek voltak a Szovjetunió számára. A hazai külkereskedelmi vállalatok révén azonban a legtöbb embargós csatorna éppen Magyarországon át vezetett. Az ország gyakran veszített ezeken az ügyleteken, de jutalék formájában óriási hasznot hoztak az üzlet létrehozójának. A külkereskedelmi vállalatok pedig mindent megtettek azért, hogy ezek a pénzek az állam számára láthatatlan magán­zsebekbe vándoroljanak.


– Hogyan?

– Ebben fontos szerepe volt a Magyar Külkereskedelmi Bank elnökének, Salusinszky Istvánnak. A bank éves jelentéseibõl nyomon lehet követni, ahogyan õ hosszan ecseteli, miért lenne fontos Magyarország számára, hogy a külkereskedelmi vállalatok szabadon alapíthassanak leányvállalatokat a nyugati világban. Salusinszkyrõl tudni kell, hogy 1950-ben kezdte külkereskedõi karrierjét Moszkvában, majd a római kereskedelmi kirendeltség élére került, a Magyar Néphadsereg Vezérkarának Második Csoportfõnöksége, vagyis a katonai hírszerzés operatív tisztjeként. Rómából hazatérve ült be a Külkereskedelmi Bank elnöki székébe. Bankelnökként nagyon sokat tett azért, hogy 1972-ben megszülethessen egy olyan pénzügyminiszteri rendelet, amely lehetõvé tette, hogy a külkereskedelmi vállalatok leánycégeket hozhassanak létre Nyugat-Európában mindenfajta külön engedély nélkül. Ebben az évben valóságos cégalapítási láz kezdõdött.


– Korábban is léteztek ilyen leányvállalatok?

– 1968 elõtt összesen 14 magyar tulajdonban lévõ vállalat mûködött nyugaton. Ezek, például a Malév, az IBUSZ mind titkosszolgálati fedõcégek voltak. Arról egyelõre nehéz pontos képet alkotni, hogy a hetvenes években hány ilyen cég kezdte meg a mûködését, de a 80-as évek közepére nagyjából 200 leányvállalat mûködött nyugaton. Néhány közöttük tisztán magyar tulajdonban volt, de többen tulajdonrészt szereztek külföldi cégekben. Ezt azzal indokolták, hogy azoknak már kialakított ügyfélkörük volt, a külföldi partnerek körében nagyobb bizalmat élveznek, mint a vasfüggönyön túli vállalkozások. Ez leegyszerûsítette az embargós termékek behozatalát. De ezeknek a vegyesvállalatoknak igazán nagy jelentõsége nem ebben állt. Hiszen ezeket még bejegyezték a Pénzintézeti Központban, elvileg így biztosítva volt a pénzügyi felügyeletük. Ám ha e vegyesvállalatok alapítottak egy céget külföldön, akkor azt már csak abban az országban kellett bejegyezni, így gyakorlatilag eltûnt a hazai hatóságok elõl. A Metalimpex például 1972-ben az elsõk között alapított céget Bécsben, amely azonnal újakat alapított, amelyek szintén cégalakításba kezdtek. Hasonlóan járt el a többi magyar külkereskedelmi vállalat is. Ma már gyakorlatilag lehetetlen feltérképezni e cégbirodalmakat, különösen, mert ezek például lichteinsteini, svájci alapításúak voltak, és offshore jelleggel mûködtek.


– És ez nekik miért volt jó?

– Mert ettõl kezdve a nyereséges üzleteket ki lehetett szervezni az országból, ki lehetett juttatni a felhalmozott profitot és a jutalékokból származó magánvagyonokat úgy, hogy soha többé senki ne lássa. Így nem is különös, hogy a cégbirodalmak kiépülésének kezdetétõl a magyar külkereskedelmi mérleg eredménye szinte minden évben negatív lett.


– Megoldották okosban…

– A teljes képhez hozzátartozik, hogy ez a fajta hálózatépítés nem magyar találmány volt. A Szovjetunió már a húszas évek végétõl kiemelt feladatának tekintette, hogy támogassa a nyugati kommunista pártokat. Ahhoz, hogy ezek az illegális párttámogatások fedett módon jussanak célba, ki kellett építeni a pénzügyi csatornák egész rendszerét. Fõszabály volt, hogy a szocialista vállalatok közvetlenül nem léphettek kapcsolatba nyugati cégekkel, ezért közvetítõt kellett beiktatni az ügyletekbe. Ezek a közvetítõk a kommunista pártok vállalatai lettek, amelyek jutalékot kaptak, hozzájutva így a nekik szánt támogatásokhoz. Ez a hálózat, amelybe a háború után kötelezõen bekapcsolódtak a keleti blokk országai is, már 1945-re olajozottan mûködött. A magyar külkereskedelmi vállalatok kezdetben, mondhatni, ráépültek ezekre a hálózatokra. 1972 után azonban már nem volt szükségük a nyugati pártvállalatokra, a közvetítõi szerepet immár a saját céghálózataikra bízták.


– Mit szóltak mindehhez a szovjet titkosszolgálatok?

– A szovjet titkosszolgálatok nyilván tudták, mi folyik. Ám a rendszert legitimálta, hogy a magyar külkercégek hozták be a Szovjetunió számára nélkülözhetetlen embargós termékeket.


– A Nemzeti Banknak volt rálátása e tranzakciókra?

– Az MNB mindent tudott. Errõl azért vannak ismereteink, mert a kémelhárításnak feladata volt, hogy minden külföldi behatolási kísérletet szemmel tartson, ezért figyelték a bejövõ nyugati cégek képviselõt éppen úgy, mint a kereskedelmi külképviseleteket. Az is a feladatkörükbe tartozott, hogy a nagyobb gazdasági visszaélések gyanúja esetén nyomozást folytassanak. A nyomozati jelentésekbõl tudjuk, hogy az MNB-nél egy csomó olyan különös számla volt, amelyekrõl furcsa ügyeleteket finanszíroznak. Pénzek áramlottak lichten­steini, svájci és más külföldi cégek számláira. Ezeket az ügyleteket persze nem foglalták írásba, minden a szürke és a fekete zónában zajlott.


– Vagyis az MNB is érintett volt a pénzek kisíbolásában?

– Igen. És érintett maga Fekete János bankelnök is, aki Salusinszky mellett másik kulcsfigurája volt a külkerlobbinak.


– Nyilván neki is megvolt a maga titkosszolgálati háttere.

– Hogyne. Róla tudjuk, hogy az elsõ pillanattól kezdve az operatív titkosszolgálat embere. Visszaemlékezéseiben leírja, hogy hadifogoly volt a Szovjetunióban, ott lépett vele kapcsolatba az NKVD. 1945-ben különvonattal hozták õt haza, és ezek alapján feltehetõ, hogy NKVD-ügynökként került az ÁVH-hoz, a politikai rendõrséghez. A pénzügyminisztériumba már a politikai rendõrség ültette be, innen pedig elsõ elnökhelyettesként landolt az MNB-ben. Akkor már természetesen nem ügynökként tartották nyilván, munkaköri kötelessége volt a szolgálatokkal való kapcsolattartás. Ám Fekete János szerepe ezen túlmenõen is nagyon izgalmas. Bankelnökként õ állt kapcsolatban olyan nemzetközi pénzügyi körökkel, amelyeket manapság pénzügyi háttérhatalomként szokás emlegetni. Élénk kapcsolatokat ápolt például a bécsi Winter Bank tulajdonosával, Simon Moskoviccsal. Azt nem tudjuk, hogy ez az úr kinek az embere volt, de azt igen, hogy Moskovics Simon 1949-ben emigrált Magyarországról Ausztriába, majd az ötvenes évek elején felvásárolta ezt a XIX. század végén Bécsben alapított, nem túl jelentõs magánbankot. Ráállt arra, hogy õ finanszírozza a Kelet és a Nyugat között zajló kereskedelmi ügyleteket, és szoros kapcsolatot ápolt a szatellitállamok nemzeti bankjainak vezetõivel. Olyannyira felvirágoztatta a bankját, hogy Ausztriában egyedüliként arany exportjogot kapott. Emellett a bécsi pénzjegynyomdában nyomathatott saját aranyérméket.


– Ez a bank még ma is létezik?

– Hogyne. Moskovics Simon halála után a fia örökölte, és mára a világ tizenhatodik legnagyobb magánbankja lett.


– Ha jól érzékeljük, a szovjet és a magyar titkosszolgálatok figyelõ tekintete mellett, a nyugati bankokkal és cégekkel összejátszva akár ezermilliárdokat is kivihettek az országból az „impexek” 1972 és 1990 között, így duzzasztva hatalmasra az államadósságot. Voltaképpen mekkora összegrõl beszélgetünk?

– Igazából megbecsülni sem lehet. Annyi bizonyos, hogy az igazán nagy visszaélésekrõl csak közvetett utalásokat lehet találni, az azokban részt vevõ körök nagyon ügyeltek rá, hogy ne keletkezzenek iratok, vagy ha mégis, akkor azokat nagy valószínûséggel a 80-as évek végén eltüntették. Az is bizonyos, hogy az így elúszott pénzeknek óriási szerepük volt az államadósság felhalmozódásában. A Mineralimpex vezérigazgatójának, Russay Istvánnak a halála után például a titkosszolgálatok nyomoztak a jutalékokból felhalmozott, külföldön tartott magánvagyona után.


– Mennyi pénz után nyomoztak?

– Mennyi? Az 1989-es államháztartási hiány 20 százalékára rúgott.